Köszönöm
Van valami romantikus vonzódás az emberben ahhoz az idilli képhez, hogy segítőként legyen a világ hasznára. A legzordabb lélek, a leginkább az élet bajaitól elhatárolódni igyekvő szellem is elérzékenyül és elismeréssel gondol olyan bódhiszatvákra, mint Teréz Anya, vagy a Dalai Láma.
Ugyanakkor félünk még belegondolni is, hogy az elhagyottak, elárvultak felé fordulás mennyi áldozattal jár, milyen lemondások kísérik az ilyen földi létet. Rettegünk feláldozni szabadidőnket, energiánkat, kapcsolatainkat, ragaszkodásainkat, végső soron önmagunkat. Azt gondoljuk mi magunk sem érünk kevesebbet, a mi szabadidőnk a miénk, a mi kapcsolatainkért mi tettünk, a mi vagyonunkért mi dolgoztunk és a mi ragaszkodásaink a mi örömünket szolgálják. Csakhogy a szabadidő nem létezik, a vagyonunk nem tud az igazi problémák megoldásában segítségünkre lenni (félreértés ne essék magam sem vetem meg a jólét vívmányait) és bizony ragaszkodásainkból is több bánatunk, mint örömünk származik.
Az elmúlt években alkalmam nyílt betekintést nyerni emberek sorsába, sokan osztották meg velem gondjaikat, lehetőségem nyílt olykor fizikai betegségek leküzdésében támogatóként jelen lennem. Sokszor ezek a lehetőségek jelentették számomra is a megkönnyebbülést, a menedéket. Az értelmetlennek látszó hétköznapokban volt miért felkelnem, a "civil élet" hiábavaló, pénzhajszoló rohanása mellett értelmet nyert megannyi befektetet munka.
Észre kellett vennem, hogy számomra is mekkora örömet okoz, ha valaki, aki megtisztelt bizalmával, a közös munka eredményeként megoldotta problémáját, felgyógyúlt depressziójából, vagy elérte oly régóta vágyott célját. Milyen öröm számomra egy-egy telefonhívás, beszélgetés, vagy üzenet, mely arról szól, hogy "csoda törtnént", hogy "nem tudom hogyan, de megcsináltam" vagy "már nem látszik a ct-n"!
A minap kaptam egy üzenetet, amit egy barátom küldött. Az üzenet arról szólt, hogy most, amikor megjelent egy vele készített interjú, most látja és hiszi, hogy valóban elérte azt amire eddig csak félve gondolt. És most érzi csak igazán, hogy mennyi eredménye van a közös munkának, amit már annyiszor megköszönt, de most ismét megteszi. Megkönnyezve, de mosolyogva olvastam a sorok közt meghúzódó örömöt és éreztem a hálát, szeretetet.
Ilyenkor minden hajnali gyakorlás, fáradtan felvett telefon, sokadjára végig gondolt bölcselet célba ér. Tudom, hogy a világ csak együtt működtethető. Szeretettel, gondoskodással, egymás támogatásával. A ráfordított energia, szabadidő, a befektetett munka nem áldozat többé. Az út céllá változik, a munka boldogsággá, a fáradtság örömmé, a közös munka pedig megoldássá.
Mesterem karácsonyi üdvözlete jutott eszembe, melyben egy ősi bölcsességre emlékeztetett. "Minden boldogságunk abból fakad, hogy másokat boldognak akarunk látni. Minden szenvedésünk oka pedig, hogy önmagunkat akarjuk boldognak látni."
Köszönöm....
