A társas lény
Születésünktől kezdve állandó megpróbáltatás a kérdés: Egyedül, vagy együtt? Szüleinkkel, testvéreinkkel, barátainkkal, szerelmeinkkel, gyermekeinkkel, mesterünkkel, tanítványainkkal. Mindenkivel. Együtt. És mégsem.
Elgondolkodtatok e már, hogy mi ijeszt a leginkább benneteket a halál tényében? Az oda vezető út? Az ismeretlen? A lemondás az addigi életről? Az elválás? Az odavezető úton már rég rajta vagyunk. Szoktam is mondani, hogy: "Élek, és ez egy olyan játék, amit eddig még senki nem élt túl." Az ismeretlentől félni lehet éppen, de nem éppen olyan ismeretlen e számunkra a mindennapos alvás és a másnapra ébredés? Te tudod e, hogy mi következik? A lemondás része mindennapjainknak. Van, hogy meg sem kapunk valamit. Ha mindig többre és szebbre vágysz, akkor bizony előbb utóbb észre veszed, hogy emiatt boldogtalanná leszel. Mert a nagyobb és szebb, nem hozza el a boldogságot. Az elválás? Emlékszel első tini szerelmedre? Nem tudtál leckét írni, annyira kitöltötte minden percedet a vele töltött gondolat. És hova lett mára?
Engem az ijeszt meg a legjobban a halál gondolatában, hogy teljesen egyedül kell végigcsinálni. Nem beszélhetem meg senkivel, hogy min megyek át, nem oszthatom meg senkivel testi-lelki érzéseimet és nem tudom lesz e ott egyáltalán valaki, akihez szólhatnék. Nem tudom, hogy éppen egyedül leszek e bezárva valahova, vagy éppen a végtelen térben leszek magányos, mint Sandra Bullock a Gravitációban.
A spirituális útra lépők egyik nagy kihívása a spirituális magány. A ránktörő érzelmek, gondolatok mind a mi elménk része. Bár együtt járunk az úton sokakkal, mégis minden felmerülő kérdés a miénk és csak a miénk. Nekünk kel választ találni, megoldást keresni, megtenni az olykor végtelenül nehéznek tűnő lépéseket. Senki, de senki nem teszi meg helyettünk.
Ugyanakkor megoszthatjuk érzéseinket, elmondhatjuk mindenkinek, akinek csak akarjuk álmainkat, reményeinket. Mert magunk vagyunk, de mégsem vagyunk egyedül. Ha tudatjuk másokkal, hogy mi is félünk, hogy minket is foglalkoztat egy-egy megoldhatatlan probléma, akkor találhatunk társakat, barátokat, az úton velünk együtt járó lelkeket, akik persze szintén küzdenek a saját démonaikkal, de így mégis levetkőzhetjük a magány bénító érzését.
Még élek. És amíg élek, addig van kihez szólnom. Van kiért tennem, van kivel megosztani az örömömet és van kit meghallgatni. Persze jól esik néha a magány, amit így, vagy úgy, de mire tovább kell állni, meg kell tanulnom nekem is elviselni. De addig... Örülök, hogy vagytok.
