A fekete lyuk
Mi történik velünk azokban a pillanatkokban, amikor semmivé foszlik a sprituális hozzáállás és beszippant a rosszkedv, a harag, a féltékenység? Vajon miért nem tudjuk ilyenkor megfigyelni magunkat, érzéseinket? Miért nem tudjuk elemezni, hogy valójában mi történik, mit élünk meg, milyen régi emléket elevenítettek fel bennünk? Vagy miért nem értjük, hogy "AKIK" miatt így érzünk, ilyenkor is a "MI SAJÁT" tükörképünk és csak azt közvetítik, ami bennünk zajlik?
És hová lesz ilyenkor az a sok erőfeszítés, amit beletettél a fejlődésedbe? Hová lesznek a reggeli meditációk eredményei, mivé lesznek a "minden érző lény megvilágosodásáért" végzett gyakorlatok?
Miért szalad ki ilyenkor a szánkon ugyanazzal a lendülettel a káromkodás, miért szorul a kezünk ökölbe , vagy miért szeretnénk ajtót csapkodni, a pohár után nyúlni vagy akár elbújni a világ végére?
Vagy ez is csak -ahogy spirituális lényünk is - a MI egészünk része? Ettől leszünk emberek? Erre is szükségünk van, hogy a gyakorlás ne vállon egyszerűen csak az EGO-t hízlaló rutinná?
És még inkább: miért tölt el az egész elégedetlenséggel? Vagy ez is csak azt mutatja, hogy nem gyakoroltam eleget? Vagy ha többet fogok akkor sem múlik el? Van egyáltalán válasz?
Ti értitek?
