A halogatásról
"Hányszor kell elkövetnünk ugyanazokat a tévedéseket, ahhoz, hogy végre rájöjjünk mi az, amit másképpen kell csinálni?"
Ugye ismerős a kérdés? Nem is szeretném ezt feszegetni, hiszen a karma értelmezése mindenkinek a sajátja és nagyjából olyan közhelyeket írhatnék le ide, amiket már annyian, de annyian megénekeltek előttem.
Van azonban egy másik kérdés, ami az elmúlt időszakban sokkal jobban "birizgál". Miért követjük el a hibákat újra, ha tudjuk, hogy korábban már megtettük és hova vezetett? Miért megyünk tudatosan ugyanaz alá a bitófa alá? Miért gondoljuk azt, hogy most talán megússzuk? Mi értelme volt felnyitni a szemünket, ha abba a gödörbe, amibe csukott szemmel estünk bele korábban, most úgy tesszük meg, hogy végig is nézzük saját szenvedésünket.
Miért hazudunk, ha tudjuk, hogy ártunk vele? Miért lopunk, úgyis, hogy tisztába vagyunk vele, csak magunkat lopjuk meg? Miért átkozódunk, csaljuk meg szeretteinket, csapjuk be önmagunkat titkos álmaink dédelgetésekor, ha tudjuk nem hozza el a boldogságot? Sőt, csak messzebb és messzebb kerülünk tőle!
Évekkel ezelőtt volt egy kolléganőm. Fiatal, csinos hölgy volt. Sikeres volt, esze a helyén. Egyszóval (kettővel) rendben volt. A férje pont a párja. Rajzolni se lehett volna ideálisabb kapcsolatot. Boldogok voltak.
Ha felvetődött a gyerekválallás kérdése, mindig jött valami kifogás. "Még előbb lecseréljük az autót!" "Most az új fürdőszobára kell a pénz!" "Ha Gézának lemegy ez a projekt, akkor utána!"... Tudtuk, mindenki tudta, hogy mindig lesz kifogás, mindig lesz valami, ami fontosabb, előbb el kell intézni... Ez majd' 10 éve volt. Ma sincs baba.... Nem tudom kapcsolat van e még. Nem kellett magasfokú spirituális gondolkodás ahhoz, hogy tudjuk más van a háttérben.
Persze az ember az ilyenfajta "önámítás" mögé könnyedén tudja elrejteni félelmeit, fájdalmait. Könnyebb, mint szembe nézni valamivel, ami nem esne jól a mi kis EGOnknak. Persze attól még igaz lenne, de mégiscsak fájna.... De előbb utóbb szembe kell nézni vele.
És azt látom, ezt teszem magam is és a környezetemben sokan azok közül, akik felvállalták, hogy szembe néznek a hétköznapi élet tisztátalanságával és megpróbálnak tenni azért, hogy a spirituális értelembe vett úton előre felé haladjanak. Tudjuk hova vezet, mégis megtesszük. Tudjuk, hogy nincs értelme, mégis halogatjuk. Tudjuk, hogy minél később nézünk szembe vele, annál jobban fog fájni, mégis újabb és újabb határidőket szabunk. Eszembe jutott a kollégánőm. Kívülről mennyire egyértelmű volt a hiba. Ma a mindent átitató spiritualizmus közben pedig nem vagyok semmivel sem előrébb. Kifogásokat gyártok.
Szeretnék rendbe hozni valamit. Más is szeretné rendbehozni. De most nincs pénz. Nincs idő. Aznap éppen valami más van. Fáradtak vagyunk. És így fogjuk végignézni, ahogy nem fog helyre jönni, sőt végérvényesen tönkre fog menni?
És persze nem a halogatás az egyetlen tudatos hibánk.
Nem éljük meg haragunkat, inkább elnyomjuk. Haragszunk, pedig tudjuk, hogy nincs értelme. Lopunk, csalunk, pohár után nyúlunk, elmenekülünk. Értelmetlen posztokat osztunk meg a Facebookon, pedig tudjuk a világ nem ettől fog megváltozni.
Erő hiánya? Motiváció hiánya? Vagy egyszerűen csak ilyen embernek lenni? Félünk a hibáinktól, pedig hibáink az élet legnagyobb áldása. Feltéve, ha tanulunk belőle.
