A hiábavalóságról
Nem mindig minden egyforma. Ahogy elmúlik minden, úgy néha alábbhagy az elszántság, az odaadás. Ilyenkor szeretnék csak ember lenni, és eszembe jut, hogy a tudatlanság (rövid távon) boldoggá tesz.
Nagy erőt tud adni az életben, ha vannak visszajelzések és azok láthatóan pozitívak. Nagy segítség ha látom a fejlődést akár magamon, akár azokon a társakon, akik segítséget kérnek, kértek tőlem. Jó tudni, hogy nem hiábavaló a gyakorlás, vagy éppen egy-egy vita. Jó amikor megtapasztalom, hogy ha valakit szeretetből leteremtek, annak hatására TENNI kezd és az hasznára vált, válik.
De gyakran belebotlok olyan akadályokba, amiket régi ismerősként veszek észre. És ilyenkor felveti a fejét a kétség, a bizonytalanság. "Még mindig?"-kérdem ilyenkor magamtól.
Miért gyakorlok, miért meditálok? Miért beszélek és beszélgetek? Hova vezet az, amiről azt hiszem, hogy "teszek magamért"? Hiszen újra ugyanott tartok, ugyanaz a probléma, ugyanaz a kihívás. Tudom, a karma így működik. Addig kapom újra és újra a feladatot, amíg végre helyesen fogok reagálni. És amikor már azt hiszem, hogy megtanultam a leckét, akkor észre veszem, hogy megint ugyanazt csinálom.
De akkor minek? Minek erölködök? Hatásos egyáltalán amit csinálok? Vagy a hiábavalóság útvesztőjében tévedtem el?
Tényleg megváltozik attól bármi, hogy ülök egy gyertya előtt a sötétben és csukott szemmel hallgatok (meditálok)? Tényleg használ hogy verem magam a földhöz (leborulok)? Történik e attól bármi kézzel fogható változás, hogy számomra idegen nyelven ismételgetek mondatokat (mantrázok)? Ér e az egész bármit, ha közben elfelejtek élni és egyébként ugyanúgy botladozom, mint amikor sokkal kisebb spirituális egoval néztem távolról az értetlen szemlélődő szemével a történéseket.
Hova lesz ilyenkor a bizonyossgág? Honnan jön a hiábavalóság érzete? Nincs erőm sírni se, nem tudom mit tehetnék, mert nem látom a célt. Egy valami segít ilyenkor. Elmondok egy mantrát és némi leborulás után elmeditálgatok...
