A suszter maradjon a kaptafánál?
Az úgy volt, hogy egyszer valaki, aki egyébként az adott körben egy elismert szakember (és itt most nem a modern orovostudomány által elismert szakmaiságról, hanem egyéb, mondjuk így spirituális irányzatról van szó) a törött könyökömet kezelte. Jó szokás szerint kezelés közben beszélgettünk. Érdekelt, hogyan éli meg, hogy mindenki ő hozzá fordul a problémájával, hiszen az ő speciális területén a legtöbb segítő kicsit bizonytalannak látszik.
Elmondta, hogy furcsa, de nála is úgy van, hogy gyakorolhat bármennyit, adhat az élet megannyi visszaigazolást a számára , amikor arra van lehetősége, hogy a mesterét kezelje, bizony megremeg az ő keze is. Milyen fura - gondoltam - hiszen ha valaki, akkor a Mester pontosan tudja, hogy mi miért történik. Ismeri a hibáinkat, más problémáinkat, gondjainkat fennakadás nélkül felfedjük neki, de pont abban a témakörben, amit tőle tanulunk -és még ha ezt sikerrel is tesszük - blokkjaink vannak és "szégyellőssé" válunk.
Az elmúlt napokban magam is átéltem ugyanezt az érzést és bizony komoly vitákba bonyolódtam önmagammal.
Az utóbbi időben egyre gyakrabban van lehetőségem új "szakmámnak" hódolni és masszázzsal hozzájárulni mások egészségéhez, közérzetéhez. A múlt héten olyan valaki kért segítséget derékfájása kapcsán, aki nagy tiszteletnek örvendő tanító, személyes terapeutám és bizony lehet, hogy jobban ismeri gyerekkori titkaimat, mint a saját édesanyám. Hihetetlen bizonytalanná váltam, zavarban voltam és a fent említett "szakember"-hez hasonlóan bizony remegett a kezem.
De amikor a jelen blog írását elkezdtem és a közösségi portál segítségével ismerősöknek jeleztem, hogy írok és esetleg szívesen venném, ha beleolvasnának, hozzászólnának esetleg hasonló kérdéseket félig-meddig megválaszolnának, bizony akkor is szelektáltam. Volt akiről előre eldöntöttem (előítélet), hogy úgysem érdekelné, volt akiről azt gondoltam nem vagyunk olyan viszonyban (persze számomra idegen személyek méltatásának tudok örülni) és volt akit más, az imént jelzett érzés miatt nem hívtam meg olvasóim körébe. Automatikusan kizárásra került pl a volt magyar tanárom, Márta néni. (Mégis mit fog szólni, ha látja a helyesírásom nem nagyon javult a gimi óta ?!) De vannak magas fokozatú gyógyítók, spirituálisan fejlett ismerősök, akiknek a véleményétől... Félek? Ez is egy fajta kisebbségi komplexus? Vagy, minek is kellene ezt nevezni? Pedig nem hinném, hogy pont ők ne értenék, hogy mit is szeretnék....
Nincs ebben valami ellentmondás? Vagy tanáraink örökké a tanáraink, mestereink a mestereink és példaképeink pedig a példaképeink maradnak és sosem lesznek a pácienseink, olvasóink, barátaink? Mindenki maradjon az, aki?
Szerinted?