Lustaság fél egészség...
A fejlődés gyakorlást igényel. Rendszertől, vallástól, nézettől, sokszor egyéntől függő gyakorlást. Buzgó imádságokat, tanfolyamokat, meditációt, terápiát, kezelést, bármit. Bármit, ami spirituális énünk magasabb szintre emelkedését szolgálja.
Ezen gyakorlások különböző időszakokban különböző intenzitással vannak jelen életünkben. Vannak napok, hetek amikor napi szintűek és vannak -bár aki komolyan foglalkozik a spiriuális úttal annál ez nehezen elképzelhető - olyan szakaszok, amikor egyáltalán nem foglalkozunk a mögöttes dolgokkal, "csak" élünk.
Egy-egy intenzív időszak megviselő tud lenni. Mondják: "ahol takarítanak, ott először por van!" És milyen igaz!
Nálam általában fröcsög minden egy-egy "továbbképzés" alatt. Jön föl a "mocsok", ahogy a wc-ben szokás duguláskor. És olyankor vannak felismerések, szenvedés, sírás, "AHA" élmény. Ez ellen aztán tiltakozik minden porcikám. Mert a változást az EGO nehezen viseli. Nincs is kedvem gyakorolni, sokkal jobb ötlet a Barátok köztet nézni, meginni egy pohár sört, vagy éppen csak bámulni ki a fejemből. Igen gyorsan tudok ideológiai alapot is gyártani hozzá, hiszen "olyan nagyon sokat dolgoztam ma", vagy "csak ritkán nézek olyan műsorokat", ráadásul "én már állok azon a fokon, hogy ennyi nem árt", vagy éppenséggel "ha csak a mait hagyom ki, abból nem lesz baj".
Ilyenkor eltűnnek az összefüggések, nem tud olyan erős lenni az odaadás, hiányzik belőlem az együttérzés (bár megmagyarázom, hogy ott van, csak most nem annyira erős) és bár továbbra is az adott irányba szeretnék tartani (kinek a Nirvána a cél, kinek magasabb fizetés, kinek egy új párkapcsolat), valahogy ilyenkor ez háttérbe szorul. Bizonyára ismerős sokaknak a szituáció. Ez természetesen saját magunk becsapása. Az EGO játéka.
Mint ahogy az EGO játéka az is, hogy ilyenkor fáradtak vagyunk. Mint én mostanában. Soha nem éreztem hasonlót. Fáj minden izmom, nem alszom kevesebbet, mint máskor, mégis állandóan olyan vagyok, mint aki alvajár. Síni tudnék. Kín minden mozdulat, mintha havat lapátoltam volna hároméjjel és három nappal.
Furcsa mód, ha nekiállok tenni a dolgomat és elkezdem a napi "feladataim" elvégzését, akkor már nem olyan rossz. De mire meghozom a döntést, majd a döntésből valóban tevékenykedés is lesz, addig bizony megélem a kínok kínját.
Mesterem elmondása szerint ilyenkor lehet "nagyot hasítani". Amikor az EGO tiltakozik, fáradt és mégis gyakorolunk. Nincs abban semmi extra, ha akkor kezdünk neki, ha éppen kedvünk is van hozzá. De ilyenkor! Ilyenkor rendre lehet tanítani...
Mint tegnap. Fájt mindenem, de mikor elkezdtem elvégezni a napi leborulás adagomat, igen hamar elmúlt. És bizony jó volt elvégezni a elvégzendőt. Persze ilyenkor aztán felüti fejét a büszkeség, de ez talán majd egy másik bejegyzésben legyen téma.
De vannak napok, amikor nem megy. Amikor ha meggebedek sem tudok felkelni. Lebénul a kezem, a lábam, felfordul a gyomrom, remeg minden testrészem, ha arra gondolok, hogy beleüljek egy meditációba. Nem tudom hova lesz ilyenkor az a lényem, aki tudja, hogy miről szól az egész. Nem tudom hol az elhatározás, hol a spirituális cél, az odaadás, a hála a gyakorlás lehetőségéért, hol a büszkeség.
Ma reggel az EGO nyert, óráknak tűnő, de valójában csap másdopercekig tartó vita után kénytelen voltam aludni még egy kicsit. Ma reggel a tükörből egy 7köznapi EGO vigyorgott rám és csak annyi jutott eszembe: "Lustaság fél egészség!"
