Neked írom a dalt, Neked énekelek !
Gyerekkorom óta tervezem, hogy írok egy könyvet. De sosem tudtam, hogy miről is szeretnék írni. Csak két dolgot tudtam.
Az egyik, hogy valami nagyon megdöbbentőt szeretnék kihozni a dologból. Olyat, aminek a végén, amikor a Kedves Olvasó leteszi a könyvet az éjjeli szekrényére, azt mondja: „Huhh… Apám!” Aztán nem alszik egész éjjel, mindössze fáradtan nyöszörgő forgolódásokra futja lelki erejéből. Ha meg mégis elnyomja a buzgalom, akkor verejtékes és kínokkal teli álmában együtt menekül majd történetem főhősével, akiről menet közben többször kiderült, hogy áruló, de igazából kettős ügynök, ám az igazi megbízóját is átverte és a nagy kuszaság után a megoldás egy mindenki számára nem várt fordulattal változtatja őt a jellem bajnokává és a világ megmentőjévé. A végén pedig mindenki a homlokára csap, mint a Harcosok Klubja-ban és megvilágosodik, hogy amit nem értett az egészen egyszerű, ellenben az egyértelműnek hitt alapvetések nem is olyan könnyen értelmezhetőek.
A másik egy kép. Azzal indul a „mű”, hogy a történet mesélője fekszik a síneken. Amolyan józsef attilai kép, melyben hosszasan elemzésre kerül, hogy mennyire hideg van, kemények a talpfák, melyek a húsomba (merthogy én vagyok a mesélő) vágnak és messziről lassan dübörög a föld. És az egész történetet abban a pillanatban mesélem el, amit már annyian elemeztek. Abban a bizonyos pillanatban amikor egy másodpercbe sűrűsödik életünk esszenciája és lepereg előttünk akár a mozifilm. És természetesen ez a 3D-ben, Dolby Surround-ban, Full HD-ben forgatott történet lenne maga a könyv.
És most itt ülök, verem a klaviatúrát és csak azt tudom, hogy (egyenlőre) nem lesz könyv, nem lesznek titkos ügynökök, döbbenetes fordulatok. Minden a helyén lesz. Sokkal inkább mondanám életszerűnek, mint meglepőnek. Továbbá nincsenek sínek, nincs öngyilkos gondolat és József Attila is csak azért jut eszembe, mert jó lenne tőle segítséget kapni. Az ő szavaival egy sokkal kelendőbb történetet lehetne összeeszkábálni.
Lesz viszont megannyi lelkizés, panaszkodás, öntömjénezés és sajnálkozás. Magyarázat viszont nem tudom lesz e. Magyarázni magyarázza mindenki saját szája íze szerint. Pont ez lenne a lényeg. Vonja le mindenki maga a végső következtetését, ítéljen meg ha akar, megkapja minden olvasó azt a fajta költői szabadságot, amit kisiskolás korunkban hiányoltunk akkor, amikor a tanárnő irodalom órán megmondta, hogy mit is nem mondhatott el Karinthy mindenkinek, amit aztán el akart mondani mindenkinek....
Született már temérdek mű, jók és kevésbé jók, hitelesek és bizony ránézésre is kevésbé szót érdemlőek abban a témában, hogy miként térjünk meg Istenhez, lépjünk a megvilágosodás Buddha által javasolt útjára. Megannyi instrukciót kaptunk már arra, hogyan bocsássunk meg ellenségeinknek, próbáljuk bevonzani álmaink fizetését, meditáljunk minden nap! És persze olvashattunk legendás történeteket Marpáról és Milarépáról, Jézusról és tanítványairól, megannyi spirituális gondolkodóról, hogy miként viselkedtek Ők, mit is jelentettek az Ő szavaik. De vajon hányszor adta fel gondolatban az utat Marpa? Mit gondolt Milarépa, amikor ki tudja hányadik alkalommal kellett az újonnan felépített házat lerombolnia és újraépítenie? Hogyan kell megélni a spirituális útra való lépés okozta változásokat? Senki nem mondja meg. "Persze!", fogják is mondani nálam a témában lényegesen jártasabb társaim, "nem is lehet!". És ez így is van. Nincsenek szabályok, előírások, bevált receptek. Senki nem fogja megmondani mikor melyik döntés lett volna helyes, hogyan kellett volna válaszolni ahhoz, hogy elérjük ezt és ezt.... Ugyanakkor talán sokat segít mindig, ha látjuk, hogy mások egy adott és valós élethelyzetben hogyan viselkedtek, hogyan viselték vagy éppen szenvedték meg döntéseik következményeit és mi volt az, ami átsegítette a nehéz periódusokon a hús-vér halandókat, akik aztán nem (vagy legalábbis még nem) világosodtak meg. Mit gondol a fejlődésről és annak rögös útjáról a hétköznapok embere, aki próbál zöldágra vergődni, aki maga sem tudja, hogy egyáltalán az e az ő útja, amit éppen bejár és tanácstalanul kóborol a megjelenő szakértői írások útvesztőjében, ami - legyünk őszinték – nem mindig érthető nyelven íródnak.
Szóljanak hát egy egyszerű életről az elkövetkező bejegyzések, melyet megélni és főleg megérteni nem mindig annyira egyszerű. Tanuljon minden ember, aki hisz és persze az is, aki nem, az elkövetett hibákból, melyeket önnön valójában mutatok be és kendőzetlenül vetem papírra azok következményeit is. Teszem ezt annak okán, hogy láttassam a tudatlanok, a félig tudók, a fejlődő és néha kétségek közt tengődők világát is. Mert vagyunk ezzel így egy páran. És talán jobban érthetővé válik majd olyan fogalmak egy újabb megvilágítása, mint a Karma, a Szeretet és a Harag, a Megbocsájtás. Talán.
De sajnos nincs receptem arra, hogy az adott témában hogyan kell úgy írni, amit aztán mindenki elolvas. Sőt semmilyen témával kapcsolatban nincsen receptem. Se jó, se rossz. Még tapasztalatom sincs. Néhány tini szerelmes verse, meg egy-két a katona évek alatt anyámnak készült levélen kívül nem sok mindent írtam. Így nem tudhatom, hogy érthető lenne e egyáltalán, hogy mit akarok, ha például sehova nem tennék írásjelet. Meg lenne amit akartam, nevezetesen az olvasó szabadsága. Megtölthetné mindenki a történetet olyan tartalommal, ami neki tetszik, mindenki saját egójának megfelelően hangsúlyozhatná és persze így öltöztethetné is a csupasz történetet. Na de akkor hol az én egom? Mennyire szól akkor az egész arról, amit mondani akarok? Hol van benne a tanítás? Na nem mintha elsősorban tanítani szeretnék, sokkal inkább kérdéseket felvetni. És ahhoz pedig a vita a legrövidebb út. Na de hogyan vitatkozhatnék én bárkivel is írott oldalakon keresztül?
Ezért gondoltam azt, hogy nem bonyolítom túl a dolgot. Legyen ez a saját vitám. Az enyém és csak az enyém. Legyenek benne az én érveim és ellenérveim. Legyek én és én. A megfigyelő, a spirituális, a fejlődő és értelmező, a mindig változó… És legyek én. Az ego.
Tekintettel az ilyetén felépítésre kérlek, ne hagyd magad zavarba hozni. Arra kérlek, hogy kérdőjelezz meg mindent, amit ezeken a lapokon olvasol. Ha ellentmondásokban ütköznél és azt látnád, hogy a néhány oldallal előtte leírtakhoz képest merőben mást írok, az teljesen kizárja a korábban leírtakat, ne zavarjon. Hiszem, hogy mi magunk is így működünk. Ezek közt az ellentmondások közt próbáljuk megtalálni azt, amit úgy hívnak, hogy HELYES, SZÉP, de lehet, hogy más irodalmakban egyszerűen csak ÚT-nak hívják. Hogy Te hogyan nevezd, abba nem szeretnék beleszólni. Nem szeretnék semmibe se beleszólni. Azt szeretném, hogy értsd úgy a sorokat, ahogy akarod. Jelentse azt, amit gondolsz, hogy jelent. Szeretném, hogy a Te saját útvesztődben kicsit könnyebb legyen a dolgod is, bár őszintén szólva ehhez nem túl sok reményt fűzök. De hátha…